4. rész - Integrál Pszichológia: Az önmagunkban rejlő képességek hatalmas tárháza

A fejlődésvonalak

Az integrál pszichológia egyik ágát a fejlődésvonalak képviselik, amelyek árnyaltabb képet engednek látni az emberi pszichéről. A wilberi tudatfejlődési szintekkel együtt értelmezve olyan komplexitást tárnak fel, amit önmagában egyik fejlődéselméleti modell sem képes megragadni.

A fejlődésvonal egy bizonyos területen való képességünk fejlődését mutatja meg. Azt is mondhatnánk, hogy a fejlődésvonalak azokat a különböző útvonalakat jelölik, amelyeken keresztül bejárhatjuk az önmagunkban rejlő képességek hatalmas tárházát. A fejlettségi fokot intelligenciának is nevezzük, hiszen bármibe fogunk bele, ha elég gyakran műveljük, akkor fejlődünk benne, egyre intelligensebbek leszünk azon a területen, mert egyre több tapasztalatunk és ismeretünk lesz belőle.

Hány fontos fejlődési területünk van?

A korai fejlődéslélektani kutatók hajlamosak voltak úgy gondolkodni, hogy a fejlődés az egy egységes dolog, s leírták azok szintjeit, gondolván, hogy a fejlődés teljességét átfogják vele.

Piaget (ejtsd: piázsé) a kognitív, értelmi fejlődést vizsgálta, és úgy vélte, hogy ez az egyetlen és fő területe az emberi lélek fejlődésének, és minden más lelki dolog ettől függ. Az igazság az, hogy az embernek legalább egy tucat fejlődésvonala (vagy intelligenciája) van.  A fejlődésünk több szálon halad egyszerre, és egymástól viszonylag függetlenül.

Az intelligencia fogalma a pszichológiában korábban kizárólag az értelmi képességekre utalt, az IQ-ra, amíg Howard Gardner 1983-ban elő nem állt a többszörös intelligencia (multiple intelligences) fogalmával. Azt javasolta a szakmának, hogy gondolják át újra az egész intelligencia fogamat, hozzanak létre egy pontosabb és kiterjedtebb koncepciót és meghatározási módszert, ahol az ember egyéb oldalait is beleveszik az intelligencia meghatározásába. Gardner a Frames of Mind: The Theory of Multiple Intelligences (Az elme szerkezete: a többszörös intelligenciák elmélete - magyarul eddig nem jelent meg) c. könyvében fejtette ki nézeteit 1985-ben, és bár ez több tíz évvel ezelőtt történt, még mindig hajlamosak vagyunk egy embert a kognitív (értelmi) intelligenciája alapján megítélni és kategorizálni.

Követve a többszörös intelligencia alapgondolatát, az integrál pszichológiában Wilber bevezette a fejlődésvonalak fogalmát. Az egyes fejlődésvonalak tulajdonképpen nem mások, mint válaszok az élet alapkérdéseire.
Wilber a következőket sorolja fel, mint fő fejlődésvonalakat:

Ahogy az előző levelünkben írtuk, Ken Wilber 10 tudatfejlődési szint sajátosságát írta le. A fenti táblázatban lévő fejlődésvonalaknak és ezeknek a tudatfejlődési szinteknek az összekapcsolása egy nagyon izgalmas intellektuális és önismereti kaland, ugyanis ahhoz, hogy a Wilber által összeállított 10-es skálán lássuk a fejlődésvonalakat, össze kell kapcsolnunk egymással a nyugati pszichológia tudását a keleti hagyományok bölcsességével, hogy megkapjuk a teljes képet.

Emlékeztetőül a wilberi szintek: ezen az ábrán láthatod azt is, hogy az egyes tudatszinteken történő berendezkedésben és továbblépésben, illetve az adott tudatszinten keletkező elakadások átdolgozásában mely pszichológiai vagy spirituális irányzat/módszertan alkalmazása hatékony.

A modern pszichológia fejlődéslélektani kutatói a teljes (10 lépcsőfokra osztott) fejlődésnek csupán az 1-5 szintjeit írják le, hiszen ők maguk is az eddig érő tudományos világnézeti keretben dolgoztak. Más szóval 1900 és 1960 között a fejlődéslélektani kutatók az ezen időszaknak a társadalomban jelen lévő élményanyagát találták mint vizsgálati eredményt, s ez időben az embereknek vagy nem volt spirituális élményük, vagy nem mondták el, vagy pedig a kutatók hajlamosak voltak elmebajnak tekinteni azokat. Az 1960-as évektől kezdve a posztmodern kutatók jellegzetesen az 1-6 szintekig vizsgálódtak, hiszen az emberek 6-os szintre jellemző tulajdonságaik nagyobb számban fejlődtek ki, s egyes kutatók is nyitottak lettek ezekben gondolkodni, ezeket meglátni. Az ezredforduló körül kialakult poszt-posztmodern, integratív szemléletű kutatók pedig a 7-10 szinteket is érintik már.

Wilber módszere az, hogy a nyugati modellek mellett vizsgálja a 7-10-es transzperszonális szintek szakértői leírásait is, amelyeket az olyan spirituális és meditatív világhagyományok mestereinek tanításaiban és irataiban találhatunk meg, mint például a buddhizmus, a jóga, a szúfizmus, a keresztény misztika vagy a sámánizmus.

Ezek alapján világossá válik, hogy a fejlődés jóval differenciáltabb, minthogy valakire azt mondjuk „5-ös szintű ember” vagy „6-osos ember” (a wilberi tudatszintekre utalva). Attól függ, melyik témában! Egy ember tehát a fejlődésvonalaiban eltérő szinteken tart, ráadásul azokon belül is fluktuálhat. Wilber azt mondja, hogy bizonyítékok mutatják, hogy egy személy lehet egy és ugyanazon időpontban a kogníció egy adott szintjén, az identitás egy másik szintjén és a moralitás egy harmadik szintjén! Ezt az állapotot nem tudja leírni önmagában egyik fejlődéslélektani modell sem.

Szívtelen ítélkezés vagy empátiára épülő megkülönböztető intelligencia?

Egy adott témában való fejlődési előrehaladottság alapján mondhatjuk, hogy valaki előrehaladottabb vagy gyengébb az adott területen: tapasztaltabb vagy tapasztalatlanabb, kezdőbb vagy haladóbb, jobb vagy rosszabb, magasabb vagy alacsonyabb szinten álló. Ilyenkor – ha integrál szemléletűek és lelkületűek vagyunk –, akkor nem magát az embert ítéljük el vagy magasztaljuk fel, csupán egy adott paraméter mentén megállapítjuk, hogy a személy abban a dologban milyen fejlettségi szinten van.

A humanisztikus lelkületű és beállítottságú emberek gyakran kritizálják a fejlődési rangsorolást, hiszen ők azt a nézőpontot képviselik, hogy alapvetően mindenki egyenlő. Ebből a nézőpontból az látszik, hogy nem ildomos megkülönböztetéseket tenni az emberek között, mert az előítéletekhez, hátrányos emberi megkülönböztetéshez vezet. Ez valóban így van, empátia nélkül a szintek tudása hideg ítélkezéssé és szívtelen megkülönböztetésekké válhat, de ha az empátia és emberi egyenlőség érzése mellé behozzuk a megkülönböztető bölcsességet, akkor nem fogunk a szívtelen ítélkezés zsákutcájába besétálni. Ekkor látjuk, hogy miközben emberileg, a szív terében egyek vagyunk, a különféle életterületeken eltérőek. Noha emberileg egyenlők vagyunk, erkölcsileg kire bíznánk az országunk vezetését: a Dalai Lámára vagy Sztálinra? Az integrál szemlélet látja, hogy a Dalai Láma előrehaladottabb, többek között az erkölcsi és érzelmi fejlődésvonalon, mint Sztálin, például, ha megnézzük a meggyilkolt emberek számát, amely az egyiknél 0, a másiknál sok-sok millió. Vagyis, a Dalai Láma és Sztálin a szívében, a belső énjében ugyanolyan ember, a hétköznapi életben egészen máshová jutottak, és egész más hatásuk lett a világra.

Ennek a kettőnek, a szeretetnek és a megkülönböztető valóságlátásnak a szintézisét nevezzük integrál megközelítésnek.

“A guru mítosz”

A fejlődésvonalak egyik döbbenetes alkalmazása annak a felismeréséből fakad, hogy minden emberre igaz és jellemző a fejlettségnek ez az eloszlása. A gurukra és spirituális tanítókra is. Vagyis, ha valaki megvilágosodott vagy előrehaladott spirituális személy, az nem azt jelenti, hogy minden fejlődésvonala egyformán a csúcson van! Lehet, hogy ezzel egy évezredes mítosz dől meg…
Bizonyos fejlődésvonalakban előrehaladott spirituális tanítók más fejlődésvonalakon átlagos, vagy akár patológiás szinten is lehetnek! Mint ahogy vannak is, csak ezt nem illik észrevenni, vagy ha észrevesszük, nem illik szólni nekik. Vannak guruk, akik a kognitív vonalon csúcsra jártak és felébredtek. Ettől még lehet, hogy morálisan - noha képesek ott lenni - olykor visszaélnek a tanítványaikkal, a pénzzel vagy a hatalommal. Lehet, hogy mi pedig sietünk elítélni őket?

 Folytatjuk...

Forrás: integralakademia