5. rész - Az önismeret nem eljuttat valahová, hanem megtanít árnyaltabban gondolkodni.
Néha felüti a fejét az a vélemény, hogy akinek szüksége van önismereti helyekre járni (egyéni terápiák, csoportok, “lélekbúvár” irodalom olvasása, ilyen jellegű képzések), azzal biztos valami baj van. Hiszen az egészséges ember nem pazarol ilyesmire sem időt, sem energiát, sem pénzt, hanem éli a mindennapi életét, és elegendő önismerettel rendelkezik már egyébként is, hiszen minden nap önmagával van.
Ha a “baj” szemszögéből közelítjük a kérdést, akkor van némi igazság az ilyesfajta nézetben, viszont akkor ki kell egészíteni azzal a meglátással, hogy olyan ember nincs, akivel ne lenne “valami baj”. Minden embernek megvannak a saját sorskihívásai, a saját életfeladatai, és ezért szinte senkiről sem jelenthetjük ki, hogy megoldotta emberi mivolta minden kihívását. A különbség csak abban van, hogy ezen kihívások kezelésére milyen eszközöket választunk.
A másik gyakori félreértelmezése az önismeretnek, hogy az önismerettől konkrét eredményeket várunk el. Hogy megérkezzen a nagy Ő az életünkbe, megszülessen a várva várt kisbaba, szabaduljunk meg a szorongásunktól, képesek legyünk kilépni egy diszfunkcionális házasságból, képesek legyünk kezelni a gyerekünket, stb. Különböző célzattal kezdenek bele emberek az önismeretbe. A csavar ezekben a célkitűzésekben ott van, hogy gyakran pont a beakadásunkból fogalmazzuk meg őket, pont a másoknak megfelelés szemléletéből, ami a szenvedésünk alapját képezi. Az önismereti folyamatok így néha nem az előzőleg kitűzött célba juttatnak, hanem megláttatják, hogy mennyire tévesen látjuk magát a célt, és mennyire romboló az a logika, amivel ezeket a célokat kitűzzük.
Az önismeret nem eljuttat valahová a klasszikus értelemben, hanem megtanít árnyaltabban gondolkodni önmagunkról és arról, ami történik velünk. A kevésbé árnyaltabb gondolkodás az, amiből sok ember kiindul – hogy létezik olyan életkörülmény, amit ha elérünk, akkor attól automatikusan boldogok maradunk életünk végéig, vagy hogy ebben a pillanatban nem vagyunk boldogok, vagy hogy vannak rossz és jó tulajdonságaink, és az a cél, hogy a rosszakat eltüntessük. Az önismeret nem elveszi a szenvedést az életünkből, hanem megtanít másként gondolkodni róla és elfogadni, hogy teljesen nem lehet megszabadulni tőle. Az önismeret nem megjavít minket, hanem megtanít árnyaltabban gondolkodni az “elromlásról”. Nem csinál még több problémát az életünkbe ahhoz képest, amennyi volt, hanem szimplán rámutat azokra is, amiket nem láttunk addig, vagy nem akartuk látni. És igen, sokkalta könnyebb nem látni őket, mert nagy lelki erő kell a látásukhoz. Nem tünteti el a nem kívánt részeket belőlünk, hanem folyamatosan tanít arra, hogy elfogadjuk őket, sőt ne csak elfogadjuk, hanem HASZNÁLJUK is őket, és ne ők használjanak minket.
Az önismereti folyamatok mellett is ugyanúgy le tudjuk gyártani a boldogtalanságot, mint nélkülük. Ugyanis, ha az az alapfeltevésünk magunkról, hogy valami el van romolva, hogy nem vagyunk elég jók, akkor az önismeretet is ennek bizonyítására fogjuk használni, és állandóan azon fogunk dolgozni, hogy megjavuljunk, jobbak legyünk, ügyesebbek, másabbak, mint amilyenek eleve vagyunk. Ez teremti igazából a boldogtalanságot és nem az önismeret jelenléte vagy hiánya az életünkben. Az önismeret segíthet eljuttatni a tudatosságunkat olyan szintre, amelyiken a megkülönböztetés bölcsességével tudjuk megközelíteni az életünket.
Hogyan néz ki a fejlődésünk az integrál szemléleten át nézve?
Ken Wilber szerint az integrál szinten gondolkodó és cselekvő ember a tudatfejlődési szintek ismeretével kétféle módon viszonyul a többiekhez: ha egy személy egy szint megugrásának a kapujában áll, akkor abban lehet segíteni. Ezt transzformációnak nevezzük (“transformation”). Máskor viszont épp egy adott szint belakására van igény, vagyis nem a szintváltást segítjük, hanem a kényelmes és egészséges elhelyezkedést egy adott szinten, és annak a kellő megélését. Ezt lefordításnak nevezzük (“translation”). Azaz lefordítjuk az új szint értékrendjét a való életünk különféle területeire. Gánti Bence javasol egy harmadikat is, amikor eltérő szinteken integrálunk, hiszen egy személy nem egy szint, hanem több szint eloszlása: ez a szintintegráció. Lehet pl., hogy valaki egy, a fejlődés középső, normál spektrumában él, de megnyílnak számára felsőbb szintű spirituális élmények, amivel még nem tudja pontosan, hogy mit kezdjen. Ekkor segítjük integrálni azt a normális szintű életébe. Sőt mi több, ezzel párhuzamosan olykor egész kora gyerekkori szintek átdolgozatlanságai is előjöhetnek, ami viszont terápiás munkát igényel. Így egy integrál pszichológiai munkában az alsóbb, a felsőbb és a középső szinteket kötjük egymáshoz, integráljuk a személyiség belső szerkezetében ezeket, semmint, hogy elkülönült kezelhetetlen epizódokként törjenek rá a személyre.
Az integrál tanácsadó szerint minden szintnek megvan az értéke, nem csak a felsőbb szintek a jók. Sőt, az alsó szintek egészséges és ekkor áldásos jelenléte nélkül a személyiség gyenge marad, hiába él meg felsőbb szintű élményeket. Wilber kiemeli azonban azt is, hogy mi az, ami a szinteken felfelé haladáskor nő, gyarapodik, jobb lesz. Ez két tényező. Az egyik a látószög tágulása, azaz a nézőpontok felvevésének a képessége. Míg egy 5 éves óvodás csak a saját nézőpontját képes felvenni (egocentrizmus), addig egy 12 éves már a számára érzelmileg fontos emberét is (etnocentrizmus). Egy felnőtt viszont az egész társadalomra tud gondolni, megérti mit jelent az (világcentrikus), és egy pszicho-spirituálisan megnyitott, "haladó felnőtt” pedig minden lényben kezd gondolkodni, az egész bioszférában, sőt lehet, hogy más világok lényeiben is, adott spirituális élmények hatására (kozmocentrikus).
A látószög, vagy mások nézőpontjának a felvétele területén történő ilyetén tágulás mellett a szív is tágul. Vagyis a törődés és gondoskodás mélysége és kiterjedtsége. A mély, empatikus, önérdektől mentes, belülről vezérelt, az emberiség jólétéért végzett cselekvéseket, s az olyan embereket, akiknek a karrierjében ez egy beszervült, nem az egocentrikus, vagy etnocentrikus, hanem a világ- vagy kozmocentrikus szinten találjuk. Gondoljunk csak a Dalai Lámára (“minden lény legyen boldog, minden kultúrában, és dimenzióban" - kozmocentrikus), szemben Hitlerre (“csak a mieink a jók, róluk gondoskodunk, de a többi pusztuljon” - etnocentrikus).
A transzformáló élmények és a folyamatos támogatás segíthetik a növekedést, de sosem tudják garantálni. A későbbi (magasabb) szintek nem jelentenek nagyobb boldogságot, viszont megteremtik a lehetőségét a gazdagabb és intenzívebb élményeknek, mert kevesebb bennük az azonosulás a szenvedéssel, kevesebb az emberi élmények rangsorolása vagy egy bizonyos kimenetelhez való ragaszkodás. Ez azt jelenti, hogy ezeken a szinteken nagyobb képességünk van elfogadni azt, ami VAN (függetlenül attól, hogy mi az pontosan).
És ami a legfontosabb: mindig a környezetnek megfelelő szint működtetése az igazán hasznos, ugyanis hiába működtet valaki magasabb szinteket, ha a környezete (mondjuk a csapata, családja, a cége) nem képes értelmezni ennek a szintnek az irányelveit, és így a mindennapi életben egy szakadék alakulhat ki - túl naggyá válik az áthidalandó távolság. Az integrál szemléletben gondolkodó ember képes átlátni és megérteni, elfogadni és értelmezni a világot “a szintek, fejlődésvonalak és kvandrások” szemszögéből. Látja az emberi tudatfejlődés lehetőségeit (és azok megnyilvánulásait) a megszületéstől egészen a megvilágosodásig. Ismeri minden szint elakadását és patológiáját, valamint felismeri a spirituális elakadásokat, aminek hála tágabb és elfogadóbb szemszögből tud értelmet adni saját maga és mások viselkedésének.
Az integrál szemléletű önismeret mellett köteleztük el magunkat az Integrál Akadémián és a mellett, hogy egy olyan képzést állítsunk össze ebben a témában, ami végigvezet az integrál pszichológia ismeretein.
Forrás: Integalakademia
