Az elhárító mechanizmusainkkal az énünk integritását, az identitásunkat védjük, azt, aminek érezzük magunkat, és az ellen védekezünk, ami ezt megingatná, veszélyeztetné. Az ilyen dolgokat igyekszünk elhárítani.

A fejlődés különböző szintjein más és más az identitásunk, ezért mást védünk és más eszközökkel – olyanokkal, amit az adott szint működésmódja lehetővé tesz. Érdekes, hogy még az olyan, amúgy nagyszerű emberi képességeket, mint a briliáns intellektus és magyarázó képesség, vagy a másokért való jószívű tevést is lehet elhárításból csinálni.

A védekezés és elhárítás egy része társas közegben nyer értelmet, azaz éppannyira szociális jelenség is, mint amennyire személyes és egyéni jelenség – ahogyan azt a pszichológia hagyományosan tekinti. Észrevettük már, hogy a hétköznapi életben nem illik egy adott szintnél több érzelmet kimutatni? Nem illik például dühöngeni a buszmegállóban vagy egy tárgyaláson? Lehet viszont így tenni egy focimeccsen vagy a kocsmában. Van tehát egy társas közeg, amiben van egy kimondatlan, öntudatlan, és automatikus társadalmi szerződésünk, hogy mennyire lehetünk boldogak és boldogtalanok, s mikor mennyi, s milyen érzést engedhetünk meg magunknak. Mivel azonban egy közmegegyezéses társas közegben élünk, ahol kijelöltük a normalitás határát, ezért elkezdjük kiszabályozni magunkból a határvonalon túli vágyainkat, érzelmeinket, gondolatainkat, azaz elhárítjuk ezeket.

Az elhárítás nem baj, természetes részünk.

Az elhárítás és védekezés az emberi lét természetes része, minden ember csinálja. Önmagában az elhárító mechanizmusok jelenlétét tehát nem tekintjük patológiának, vagy neurotikusnak, azaz lelki problémának, hanem a lélek „élettanának” természetes megnyilvánulása.

Egy lelki segítő és terapeuta azt gondolhatja, hogy le kell építeni a kliensek védekezéseit, az a jó kliens, a fejlett ember, aki nem védekezik és teljesen nyitott. Nos, ez alighanem igaz a lelkileg kinyílt, extatikus állapotokra, csúcsélményekre, és a megvilágosodott állapotra, vagy akár egyes borderline és pszichotikus állapotokra is. Mégis a hétköznapi élethez ennél differenciáltabb hozzáállást javasol Wilber, aki szerint ez a „minden elhárítást leépíteni” elv egy téves elképzelés.

A védekezések nem jók vagy rosszak, hanem egészségesek, vagy egészségtelenek.

Az egészséges védekezés nem más, mint egy szűrő, melyet az ember alkalmaz magára, hogy kiszűrje, ami már túl sok lenne neki, és megtartsa azt, amiről úgy érzi, hogy segít a fejlődésében. Az integrál szemléletben folytatott önismeret célja tehát az, hogy segítse minimalizálni a személy egészségtelen elhárításait, és maximalizálni az egészségeseket.

"Az Istennel szembeni védekezésünk csak egy kicsit tér el attól,
ahogy az Ördög ellen védekezünk. De ami közös Istenben
és az Ördögben, az az, hogy mindketten az egót veszélyeztetik.”
(Ken Wilber)

 

Forrás: integralakademia